Írástól Lélekig

Mit kezdünk a tehetséggel?

Manapság annyi kritika éri az iskolarendszert, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egész oktatásügy vakvágányra futott és teljesen, gyökeresen meg kell reformálni azt.

 

 

Minek a gyakorlás és a házi feladat? Minek a memorizálás? Nem felesleges a szorzótábla, ha mindig lesz mobiltelefon a kezünkben? Miért lenne lexikális tudásra szüksége egy mai fiatalnak, mikor a netről bármikor bármilyen információt előhívhat?

Én egész mást gondolok. Azt, hogy igenis van létjogosultsága a hagyományok fenntartásának. (A tananyag mennyiségét mondjuk durván megnyirbálnám, nem tagadom.)

Igenis van értelme a házi feladatnak, a gyakorlásnak, a bevésésnek. Igenis, szüksége van a diáknak arra, hogy megtanuljon tanulni. Hogy önfegyelmet, felelősségérzetet, tiszteletet és fegyelmet várjanak el tőle. Az életben, a munkaerőpiacon, szociális téren nagy-nagy szüksége lesz mindezekre.

Individualizált társadalmunkban talán túl sok szó esik arról, hogy mennyire fontos az egyéniség, az egyediség, a véleményünk kifejezése. Az iskola épp az a terep, ahol a gyerek azt tanulhatja, tapasztalhatja meg, hogy az önkifejezésnek azok a formái elfogadhatóak, amik összeegyeztethetőek a közösségben való alkalmazkodó, elfogadó, empatikus szemlélettel.

Hiába a kerettanterv, a hasonló követelmények, a fegyelmezési eszközök: minden gyerek más és más. Ezt letörni nem is lehetne – meg hát nem is akarjuk. Az tény, hogy erélyre és szigorúságra van szükség, hogy egyáltalán halljam a saját hangomat az osztályban. Ez a kívülállók számára talán poroszos módszernek tűnik, de mit mondjak, 30 gyerek esetében nem lehet a légy zümmögését is hallani. Sőt… 🙂

Sokat gondolkoztam mostanában – főleg, hogy a nagyobbik fiam elsős lett -, hogy min múlik, hogy egy diák tehetséges lesz-e valamiben vagy sem. Ez genetika, sikeres adottságok vagy valami más? A tehetség utat tör?

Na jó, bevallom: nem is hiszek annyira a tehetségben. Sokkal inkább a lehetőségben.

playing-1282951_1920

A gyerekek nagyon meg tudnak lepni. Hogy a kis álmodozó-kreatív művészlélek milyen mély együttérzést tanúsít. Hogy a fegyelmezetlen, indulatos, látszólag figyelmetlen fiúcska 5 perc alatt tökéletesen oldja meg a szöveges feladatot. Mikor a rosszul teljesítő nagylány olyan frappáns és egyedi fogalmazást ír, amitől leesik az állam.

Észrevesszük ma a tehetséget? Van lehetőségünk elindítani őt az úton? Alkalmas ma erre az iskola?

Én egész biztos vagyok benne, hogy igen.

A szülők már tudják, hogy sok múlik rajtuk is. Örömmel tapasztalom, hogy szinte nincs diák, aki nem jár valamiféle különórára. (Igen, én ennek örülök.) És a legjobb az, hogy a szülők többnyire nem „tanulni” viszik a gyerekeiket: hanem lehetőségeket mutatnak nekik. Órák után a gyerekek csillogó szemmel várják, hogy indulhassanak gitárra, dzsúdóra, balettre.

Azt hiszem, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet a gyerekekért, ha erősítjük benne azt, hogy nem kell mindenben jónak lennie! Elég, ha dolgozik, igyekszik: nem adja fel. Legyen gyorsan túl a nemszeretem feladaton.

Ne keserítse el a kudarc, hanem erősítse a tudat, hogy értékelik mások azt, amit ő szeret csinálni. Tanárként én nem csak a jó megoldást szoktam kipipálni: hanem az ötletest, az egyedit is.

Nagyot fordult a világ. A legtöbb, amit én tehetek, hogy meglátom a gyerek erősségeit és gyengeségeit. És azt kommunikálom feléje, hogy nem baj, ha nem tökéletes.

A pedagógus elsődleges feladata, hogy a diákjának legyen minden nap sikerélménye.

A szülőket is erre biztatom. Igenis, szükséges, hogy a gyerekek minél hamarabb megismerkedhessenek egy-két hangszerrel, kipróbáljanak egy táncot, megtanuljanak úszni, sportoljanak valamit – bármit. Hátha megkedveli. És nagyon örülök, hogy egy sor szakkör már az iskolában elérhető: nem kell menni sehova, nem kell utazni, nem kell keresgélni – csak kipróbálni.

 

roller-skates-381216_1920

Szerintem itt kezdődik a tehetség. Ha a gyerek azt látja, érdemes valamibe plusz munkát, energiát fektetni. Hogy öröm a fejlődés, értékes a zene, euforikus érzés mozogni.

Nem kell mindig kiválónak lenni. Nem cél az elsőség. Sokkal inkább megőrizni a lelkesedést, kitartani – és áldozatot vállalni a céljainkért. És nem félni a versenyhelyzettől.

Én minden szülőt arra biztatok, hogy ha teheti, áldozzon az idejéből, energiájából arra, hogy a gyerekének lehetőségeket mutat. És ha a gyerekük aztán valamiben tehetségesnek mutatkozik, akkor kell eldönteni, mekkora áldozatot tud vállalni egy család, hogy a kisgyerek elindulhasson egy úton, ami talán a siker felé vezet.

És közben arról álmodozom, hogy a nem is olyan távoli jövőben ezek a lehetőségek órai foglalkozások keretében is elérhetőek lesznek: be lehet őket építeni a délelőtti tantervekbe (pl. táncóra tornán, szolfézs énekórán stb.).

Ugye, milyen jó lenne, ha ez minden iskolában megvalósulhatna?

 

Tetszett a bejegyzés? Akkor böngéssz még vagy csatlakozz hozzánk a Facebookon is: szólj hozzá, beszélgessünk!

Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!