Írástól Lélekig

Egy általános iskola elsőseinél jártam – nem erre számítottam

Körzetes általános iskola. Magas óraszám, zsúfoltság, nagy osztálylétszám, eszközhiány, fáradság, fásultság. Plusz angolórákkal terhelt órarend. Izgő-mozgó, az óvodából szinte átmenet nélkül felelősségbe kényszerített gyerekek. Erre számítottam.

 

Az óra első 10 percében leesett az állam. Na jó, bevallom, hogy még a könnyeim is kicsordultak a büszkeségtől. Mert a gyerekek közül az egyik az enyém. Egy kisfiú a sok elsős közül, aki szeptemberben nemcsak írni-olvasni kezdett el megtanulni, hanem angolul is.

Nem bírtam ki könnyek nélkül, hogy az én kisfiam bő két hónap alatt hova jutott! És nemcsak ő – mindenki. Egész mondatban válaszolnak, értik az utasításokat, énekelnek, játszanak. Úgy, hogy otthon mindebből alig tapasztaltam valamit. Mert ha kisfiamat faggattam, akkor annyit mondott: “Semmi különös, csak játszottunk, énekeltünk.”

education-919895_1920

Komolyan mondom, nem erre számítottam.

És elképesztően hálás vagyok.

Annak a tanárnak, aki minden nehézség ellenére beleteszi az energiát. Nem keveset. Előkészül, puzzle-t vagdal, netről letölt, zenét ír CD-re.

És persze az első perctől az utolsóig angolul nyomatja. Csak akkor fordít, ha muszáj. Nehogy egy gyerek is úgy menjen haza, hogy lemaradt.

És a kis hatéves élvezetes játéknak tekinti az angolórát. Ahol érdemes figyelni. És otthonra már nincs feladat – mert az iskolában, mint a szivacs, beszívja, amit kell.

Elképesztően hálás vagyok, hogy az emberi oldal felülírhatja a hiányokat, nehézségeket.

Hogy vannak, akik csakazértsem fásulnak bele.

Hogy vannak olyanok, akiknek akiknek annyi energia- és szeretettartalékuk van, hogy az én kisfiamnak is bőven jut belőle.

Tudjátok, arról már írtam, mekkora dilemmát jelentett számomra, hogy beirassam-e a kisfiamat abba a suliba, ahol még angolt is tanulnak. Mivel a körzetes iskola meg emelt matekos, a másik meg sporttagozat, beláttam, hogy a terhelés nagyjából hasonló. Tulajdonképpen ez az igény a szülők részéről is: már egészen kis kortól versenybe szállni egymással. Ha nem olvastad még, akkor katt ide: Tanárnő, kérem, miért olyan sok a lecke?

Megkönnyebbültem, hogy a gyerekem jó kezekben van. És ha közben a felesleges terheit is csökkentik valamikor, teszem azt, nem lenne tornaterem nélküli tesiórája naponta, akkor talán ebéd után haza is jöhet. Egyszer, talán…

 

Tetszett a cikk? Akkor szólj hozzá vagy csatlakozz az Írástól Lélekig Facebook-oldalához, ahol egyéb érdekességeket is találsz.

 

 

Mit kezdünk a tehetséggel?

Manapság annyi kritika éri az iskolarendszert, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egész oktatásügy vakvágányra futott és teljesen, gyökeresen meg kell reformálni azt.

 

Minek a gyakorlás és a házi feladat? Minek a memorizálás? Nem felesleges a szorzótábla, ha mindig lesz mobiltelefon a kezünkben? Miért lenne lexikális tudásra szüksége egy mai fiatalnak, mikor a netről bármikor bármilyen információt előhívhat?

Én egész mást gondolok. Azt, hogy igenis van létjogosultsága a hagyományok fenntartásának. (A tananyag mennyiségét mondjuk durván megnyirbálnám, nem tagadom.)

Igenis van értelme a házi feladatnak, a gyakorlásnak, a bevésésnek. Igenis, szüksége van a diáknak arra, hogy megtanuljon tanulni. Hogy önfegyelmet, felelősségérzetet, tiszteletet és fegyelmet várjanak el tőle. Az életben, a munkaerőpiacon, szociális téren nagy-nagy szüksége lesz mindezekre.

Individualizált társadalmunkban talán túl sok szó esik arról, hogy mennyire fontos az egyéniség, az egyediség, a véleményünk kifejezése. Az iskola épp az a terep, ahol a gyerek azt tanulhatja, tapasztalhatja meg, hogy az önkifejezésnek azok a formái elfogadhatóak, amik összeegyeztethetőek a közösségben való alkalmazkodó, elfogadó, empatikus szemlélettel.

Hiába a kerettanterv, a hasonló követelmények, a fegyelmezési eszközök: minden gyerek más és más. Ezt letörni nem is lehetne – meg hát nem is akarjuk. Az tény, hogy erélyre és szigorúságra van szükség, hogy egyáltalán halljam a saját hangomat az osztályban. Ez a kívülállók számára talán poroszos módszernek tűnik, de mit mondjak, 30 gyerek esetében nem lehet a légy zümmögését is hallani. Sőt… 🙂

Sokat gondolkoztam mostanában – főleg, hogy a nagyobbik fiam elsős lett -, hogy min múlik, hogy egy diák tehetséges lesz-e valamiben vagy sem. Ez genetika, sikeres adottságok vagy valami más? A tehetség utat tör?

Na jó, bevallom: nem is hiszek annyira a tehetségben. Sokkal inkább a lehetőségben.

playing-1282951_1920

A gyerekek nagyon meg tudnak lepni. Hogy a kis álmodozó-kreatív művészlélek milyen mély együttérzést tanúsít. Hogy a fegyelmezetlen, indulatos, látszólag figyelmetlen fiúcska 5 perc alatt tökéletesen oldja meg a szöveges feladatot. Mikor a rosszul teljesítő nagylány olyan frappáns és egyedi fogalmazást ír, amitől leesik az állam.

Észrevesszük ma a tehetséget? Van lehetőségünk elindítani őt az úton? Alkalmas ma erre az iskola?

Én egész biztos vagyok benne, hogy igen.

A szülők már tudják, hogy sok múlik rajtuk is. Örömmel tapasztalom, hogy szinte nincs diák, aki nem jár valamiféle különórára. (Igen, én ennek örülök.) És a legjobb az, hogy a szülők többnyire nem „tanulni” viszik a gyerekeiket: hanem lehetőségeket mutatnak nekik. Órák után a gyerekek csillogó szemmel várják, hogy indulhassanak gitárra, dzsúdóra, balettre.

Azt hiszem, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet a gyerekekért, ha erősítjük benne azt, hogy nem kell mindenben jónak lennie! Elég, ha dolgozik, igyekszik: nem adja fel. Legyen gyorsan túl a nemszeretem feladaton.

Ne keserítse el a kudarc, hanem erősítse a tudat, hogy értékelik mások azt, amit ő szeret csinálni. Tanárként én nem csak a jó megoldást szoktam kipipálni: hanem az ötletest, az egyedit is.

Nagyot fordult a világ. A legtöbb, amit én tehetek, hogy meglátom a gyerek erősségeit és gyengeségeit. És azt kommunikálom feléje, hogy nem baj, ha nem tökéletes.

A pedagógus elsődleges feladata, hogy a diákjának legyen minden nap sikerélménye.

A szülőket is erre biztatom. Igenis, szükséges, hogy a gyerekek minél hamarabb megismerkedhessenek egy-két hangszerrel, kipróbáljanak egy táncot, megtanuljanak úszni, sportoljanak valamit – bármit. Hátha megkedveli. És nagyon örülök, hogy egy sor szakkör már az iskolában elérhető: nem kell menni sehova, nem kell utazni, nem kell keresgélni – csak kipróbálni.

 

roller-skates-381216_1920

Szerintem itt kezdődik a tehetség. Ha a gyerek azt látja, érdemes valamibe plusz munkát, energiát fektetni. Hogy öröm a fejlődés, értékes a zene, euforikus érzés mozogni.

Nem kell mindig kiválónak lenni. Nem cél az elsőség. Sokkal inkább megőrizni a lelkesedést, kitartani – és áldozatot vállalni a céljainkért. És nem félni a versenyhelyzettől.

Én minden szülőt arra biztatok, hogy ha teheti, áldozzon az idejéből, energiájából arra, hogy a gyerekének lehetőségeket mutat. És ha a gyerekük aztán valamiben tehetségesnek mutatkozik, akkor kell eldönteni, mekkora áldozatot tud vállalni egy család, hogy a kisgyerek elindulhasson egy úton, ami talán a siker felé vezet.

És közben arról álmodozom, hogy a nem is olyan távoli jövőben ezek a lehetőségek órai foglalkozások keretében is elérhetőek lesznek: be lehet őket építeni a délelőtti tantervekbe (pl. táncóra tornán, szolfézs énekórán stb.).

Ugye, milyen jó lenne, ha ez minden iskolában megvalósulhatna?

 

Tetszett a bejegyzés? Akkor böngéssz még vagy csatlakozz hozzánk a Facebookon is: szólj hozzá, beszélgessünk!

Csúfolják a gyerekedet? Így segíthetsz neki

 

A gyerekek igenis tudnak gonoszak lenni. És igazságtalanok. Egyik nap még a barátaid, következő nap kicsúfolnak – aztán megint bevesznek a fogócskába. És nem érted, miért.

 

Kiközösít - Írástól Lélekig

 

Minap elsős kisfiam árulta el, hogy csúfolódnak a lányok az osztályban. Mit mondhattam volna? Milyen tanáccsal adok hasznos útravalót a gyerekemnek? Mit mondjak a szülőnek, aki tőlem kér segítséget?

Talán annyit, hogy ha csúfolják, sétáljon el onnan, menjen másokhoz játszani, ne védekezzen, ne szaladjon egyből a tanító nénihez, mert az csak olaj a tűzre. Igazából nincs receptem, csak remélem, ez beválik. (Kezdetben talán…)

Egyik tanítványom sírdogált. (Igazából zokogott.) Hogy a haverjai, akikkel minden szünetben focizik, most kövérnek csúfolják.

Hát igen. Okot mindig talál a bántásra, aki keres. Nehéz ilyenkor segíteni. A “Ne törődj vele”, nem elég. Mit válaszoltam? Hogy “Te valóban erősebb testalkatú srác vagy. Így születtél, ő meg amúgy. Egészséges vagy, sportos. Ügyes focista. Sőt, ha megnézzük, sokkal erősebb is, mint aki most téged lekövérezett. Ha akarnád, lenyomnád a földre simán, úgy, hogy moccanni sem tud. Csakhogy Te nem teszel ilyet, mert Te ennél intelligensebb vagy. Ugye?”

Azt gondolom, ha a szitokszót kicseréljük egy pozitív jelzőre, kioltjuk a fájdalmat.

 

Bántó szavak - Írástól Lélekig

Pedagógusként azért azt is látom, hogy a kiközösítésnek is megvannak a mozgatórugói. Azok a gyerekek, akiket egy egész közösség nehezen fogad el (kevésbé vonják be a közös játékokba, feltűnően kevesen keresik a társaságát), valamiben valóban le vannak maradva a többitől. Ha egy gyerek nem találja a helyét egy társaságban, akkor meg kell vizsgálni a család felelősségét is.

Könnyű mindent a másokra kenni…

Igen, lehet, hogy nem a csoportszellem, a gyerekek empátia-hiánya, utálatossága az igazi ok. Hanem a kiközösített gyerek szocializációs képességei hiányosak. Lehet, hogy a család él olyan zárkózott, merev életmódot, amelyben a kis csemete nem tanult meg igazán barátkozni, nem tapasztalta meg, hogy a családtagokon kívül létezik egy másfajta kötődés. Lehet ok az is, hogy tapasztalati-érzelmi téren van lemaradva másoktól. (És persze az is, hogy nem ez a megfelelő közeg a gyerekünk számára.)

Régen én is annyira szerettem volna menő lenni! (Ki nem?) Vágytam arra, hogy meghallgassanak, hogy frappáns legyek, érdekes, hogy legyen véleményem, ami mások tetszését elnyeri.

Középiskolásként jöttem rá, hogy ez nehezen fog menni. Mert nincs érdekes mondanivalóm. Ez az igazság.

A többieknek voltak iskolán kívüli tapasztalatai. Nekem nem. Ők sportolni jártak, zenélni, utazgattak, Híradót néztek. Vagy a családjuk élt nyitott, laza, mozgalmas életet.

Azt gondolom, ha kiközösítenek egy gyereket, akkor a szülőnek a felelőssége felülvizsgálni: hátrányban van-e a gyereke valamilyen téren. Az iskola és a családon kívül van-e lehetősége barátkozni, tapasztalni, kapcsolódni másokhoz.

Előfordulhat, hogy az iskola valóban nem a legoptimálisabb közeg a számára, de másutt még kiteljesedhet.

Azok a szavak fájnak igazán, amikkel a szeretteink tudnak ütni. Az önértékelést az rombolja, ha a gyerek saját szülei nem tudnak büszkék és elfogadóak lenni.

Ha a család érzelmi biztonságot és megértést nyújt a gyerek számára, ha megbeszélhetjük a fájdalmas élethelyzeteket, akkor megnyugodhatunk, hogy a gyerekünk énképe nem sérül.

Keressünk lehetőséget mi magunk gyerekünk számára, ahol rátalálhat az erősségeire, ahol barátokat szerezhet, ahol megtapasztalhatja a siker és az elfogadás érzését. Ha nem az osztályközösségben, akkor másutt.

 

Tetszett a cikk? Van tapasztalatod, ötleted? Lépj velünk kapcsolatba, írd meg a véleményedet a bejegyzés alatt vagy az Írástól Lélekig Facebook közösségében. Beszélgessünk!

Fizetésemelést kaptál? Akkor dolgozz és fogd be a szád!

Tudjátok, tanár vagyok. Vagyis inkább pedagógus.

 

Talán az már kiderült az eddigi bejegyzéseimből, hogy szeretem is ezt a hivatást. Erre készültem, ezt választottam, ezt csinálom a diploma megszerzése óta. És élvezem.

image-aspx

Szeretek egy tanári karhoz tartozni. Szeretem, hogy a munkámat nem pénzkereseti forrásnak tekintem csupán, hanem értelmét, hasznát látom. Hogy úgy fáradok el estére, hogy tettem valamit.

Szeretem, hogy élhetek a jogaimmal, és táppénzre mehetek, ha kell. Ápolhatom a beteg gyerekemet, ha középfül-gyulladása van. Biztonságot ad. Imádom, hogy van nyári szünetem, és a fiaimat nem kell napközis táborba íratnom. Könnyebbség az is, hogy az iskola mindent elintéz helyettem és én azt sem tudom, hogy néz ki az adóbevallás.

De a legjobban azt élvezem, hogy szeretet vesz körül. Hogy gyerekek bizalmát élvezhetem.

Nem nagyon tudom elképzelni magam másik területen. De múlt héten megint szíven ütött egy ad hoc intézkedés. A sokadik.

Mióta a tanárok megkapták a fizetésemelésüket, amitől évekig hangos volt a sajtó – merthogy évek alatt folyósították végül -, azóta másképp néznek ránk. A fenntartó legalábbis. A tanár, a lusta. Akire költeni kell. És nem nagyon éri meg. Nem nagyon termeli a pénzt. Inkább költeni szeretné. Meg a lábát lógatni. A munkáját intenzívnek tartja és pihenni is akar.

book-1500658_1920

Fizetéselemelést kaptunk, amiért én tényleg hálás vagyok, az én életemben valóban könnyebbséget hozott akkor: Öltözködési tippek pedagógusoknak.

De mi tanárok hálátlanok vagyunk, mert csak tovább károgunk.

Mert a fizetésemelés kötelező munkaidő-növeléssel járt. (Ezt nem kötelező túlórának kellene nevezni inkább?) A béren túli juttatások teljes megszüntetésével. Nincs már Cafeteria, év végi vagy Pedagógus-napi jutalom (soha!), nincs könyvpénz, könyvtári belépő, határidő napló. Nincs egy szem toll sem. Semmi, ami a tanításhoz szükséges lenne. Nincs kifizetett túlóra. Kötelező annál inkább.

Lenyeljük. Elvégre fizetésemelést kaptunk.

Alapvető eszközök sincsenek. Papír és festék az iskolai nyomtatóba/fénymásolóba, laptop a tanáriba. Nem baj, tanár néni majd megveszi, amire szüksége van: pár ezresért igazán nem érdemes vitázni.

Lenyeljük. Elvégre fizetésemelést kaptunk.

Közben töltögetem az e-naplót. De én nagyok ám a naiv, az idealista, a hülye álmodozó, a képtelenül becsületes. Merthogy nincs rubrika a tanórán kívüli tevékenységeimnek. Azt hittem, nem találom. Na persze…

Hova írjam, ha a farsang miatt 9 órát vagyok benn? Hogy egész napos kiránduláson vettem részt? Nem lehet bejegyezni, ha öt teljes napot töltöttem az osztályommal az erdei iskolában? Én meg még meg is kérdezem, hova írjam az elvégzett plusz munkát? Nem, nem, hát erre nincs lehetőség, csak az órarend szerinti órák adminisztrálhatók, mert csak az a neveléssel-oktatással töltött idő.  Nem szabad kiakadni. Töltjük. Így.

És lenyeljük.  Elvégre fizetésemelést kaptunk.

Eljöttek hozzánk látogatóba új főnökeink. (Új tankerülethez kerültünk.) Belekukkantottak az iskola működésébe: Hohó! Nem jó! Ezek a tanárok keveset dolgoznak! A gyerekekkel töltött időbe nem számolható el a szünetekben ellátott felügyelet! (Nem hagyhatom el az osztályt, nem pisilhetek, nem ihatok egy kávét – ez mégsem a munkaidőm.) És nem számít annak az ebédeltetés sem, hiába sorakoztatok, pattogok, gyümölcsöt osztok, irányítok, asztalt szedek, levest osztok. Ez nem számít. Ez egyesek szemében nem munka.

Keveset dolgozik az a tanár. Mindegyik.

Hiszen fizetésemelést kapott. 

Hazamenne? Még mit nem! Maradjon csak! Hétfőtől fél 5 előtt nem indulhat haza. A gyereklétszám ugyan nem igényli. De adminisztratíve indokolt.

Lenyeljük? Lenyeljük.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha neked is vannak tüskék a szívedben, akkor oszd meg velünk itt, vagy az Írástól Lélekig Facebook-csoportjában. Összetartozunk.

 

Bánj úgy másokkal, ahogy azt magaddal szemben elvárod – a többivel meg ne törődj!

Meglátod, nem is olyan nehéz!

 

Néha kicsit elegem van az emberekből. Kicsit nagyon.

monkey-708000_1920

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, nem tudom elfogadni, hogy miért nem lehet adni valakinek a szavára.

A gyerekeimet is erre tanítom: a kimondott szónak súlya van. Semmiért nem haragszom jobban, mint a hazugságért.

Megszabadulok pár dologtól, amire már nincs szükségünk. Babaholmik, a szívem csücske mei tai-om, meg egypár apróság. Meghirdettem őket, olcsón adom, mert jól jönne most egy kis mellékes, és hogy vigyék el hamar. Kapnak is az alkalmon: egy anyuka lefoglalja a bébi légzésfigyelőt. Megbeszéljük a csütörtök délelőtti találkozót – legyek itthon. Itthon vagyok. Várok. Mert neki is jó vétel. Mert három érdeklődő közül ő volt az első. Mert lefixáltuk. És nem jön, nem ír, nem hív. Nem, mert nem. Nem volt rá érkezésem, de nem mentegetőzöm – válaszolja, mikor számon kérem.

 

child-792534_1280

Eladom a bojlert is. Hamar csörög a telefon. Nem is olyan jó üzlet nekem, de beleegyezem az irányár felébe, mert már holnap viszi is. Megadom a címem, a biztonság kedvéért beszélünk még egyszer este telefonon. Rendben, reggel 8-kor rám csörög, hogy pontosan mikor érkezik. Délelőtt várok, még a kisboltba se ugrom ki. De a telefonom süket. Nem fogadott hívás délután. Bedurcizok, este már nem hívom vissza. 

Tudjátok, egész jó kis munkám van. Össze tudom egyeztetni a családdal, ráadásul – tanári pályafutásom alatt először, és félek, utoljára – nincsenek hazahozott dolgozatok, esti készülések az órákra. Csakhogy határozott időre szóló szerződésem van – míg vissza nem tér a gyeses kolléganő. Az alakuló értekezlet és az évnyitó díszletének elkészítése után, augusztus utolsó hetében az üzenőfalamon megjelenik egy még kecsegtetőbb álláshirdetés. Hasonló munkakör, csak még közelebb hozzánk – és határozatlan időre.

Nagyot dobbant a szívem: hosszútávra megnyugodhatnék, ha most felemelném a telefont. Lehet, hogy ez az álomállás? Most, éppen most!

 

phone-499991_1920

 

De nem tettem.

És nem, nem azért, mert jól érzem magam a munkahelyemen. Nem a jó fej kollégák miatt. Nem is a korrekt vezetés miatt. Hiszen ezek csak érzelmek, ez csak adalék, ami a közérzetemnek ugyan jót tesz – az elveimhez nincs közük.

Iskolakezdés előtt egy héttel nem mondok fel. Nem hagyok cserben senkit.

Mert szerződést kötöttünk. Mert ígéretet tettem, ahogy az igazgató is. Megállapodtunk valamiben. Ennyi.

Egyszerűen így helyes. Úgy viselkedni az emberekkel, ahogy azt magammal szemben is elvárom. Lehet, hogy épp nem a legkönnyebb út, és jövőre új állás után kell néznem, de a lelkiismeretem így tiszta. Amit ígérek, ahhoz tartom magam – ha módomban áll. Mert bízni akarok az emberekben – ezért bennem megbízhatnak.

Én így érzem jól magamat a bőrömben.

Na persze ettől még az emberek nem lesznek lojálisabbak, empatikusabbak velem. De nem is érdekel. Én csak magamért vagyok felelős. A többivel meg jobb nem foglalkozni, nem igaz?

Szóval érdekel valakit egy 80 l-es fekvő bojler?

 

Ha tetszett a bejegyzés, akkor kattints a Facebook oldalamra, hátha találsz ott is néhány érdekességet vagy az ízlésednek megfelelő olvasnivalót. Vagy olvasd el ezt: Tanárnő, kérem, miért olyan sok a lecke?, vagy ezt: Tényleg az a jobb tanár, akinek van saját gyereke?.

Közben grafológus is vagyok, ha ezzel kapcsolatban érdekel valami, keress és kérdezz!

Hogyan zárjuk be a Mama Hotelt?

Önállótlan, mamlasz, anyakomplexusos, aki huszonévesen még a szüleivel él?

 

Mikor megismerkedtem a férjemmel, akkor ő már középiskolai tanár volt – és még otthon lakott. A családom nézett egy nagyot: egy ilyen férfi csakis anyámasszony katonája lehet. Aztán az is kiderült, hogy a keresete egy részét hazaadja, hogy hozzájáruljon a háztartás költségeihez. Ezen is erősen csodálkoztak: Létezik anya, aki “elszedi” a gyereke pénzét, amivel elindulhatna az életben?

Szóval a nagy kérdés, hogyan tudjuk bezárni a Mama Hotelt? Élhetetlen az, aki diplomásként még évekig otthon marad?

 

holiday-motel-1635630_1920

 

Milyen jó is az, ha egy friss diplomás srác el tud költözni otthonról, és megtanul gondoskodni magáról. Beosztani a pénzét, bekapcsolni a mosógépet, felelősnek lenni. Sőt, talán egy könnyű vacsit is összedob…

Igen ám, de nem minden szakma biztosítja azt a kezdő jövedelmet, amivel érdemes elköltözni.

Én például nagyon el akartam már menni a lakótelepi lakásunkból, ahol soha nem volt saját szobám, még dolgozó nőként sem. Egy teljes évig spóroltam, mire annyi pénzem lett, hogy egy kauciót le tudtam tenni, a szükséges dolgokat pedig beszerezni, hogy aztán két hasonszőrű lánnyal kivegyek egy albérletet. (Ahol a tulaj végül jól át is vert minket.) Önálló életemben egy fillért se tudtam félretenni: hónapról hónapra éltem, és persze alkalmazkodtam megint – csak most már másokhoz. Nekem megérte, mert végre volt saját szobám. De segítség nélkül sosem léphettem volna tovább. A családi gondoskodásra továbbra is szükségem volt.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de bizony nem minden család tud segíteni a felnőtt gyerekének az elindulásban. Nem minden fiatal kapja meg a beugrót egy lakáshoz, hogy elhagyhassa a Mama Hotelt. Sokszor az otthonmaradás nem a gyerek-létben való megrekedés, csak anyagi kényszer, józan ráció. Mert az elinduláshoz kell egy kis tőke. Ha a szülők nem tudnak besegíteni, akkor bizony otthon kell maradni és kuporgatni.

A Mama Hotel nem a helyszíntől függ. Hanem hogy képesek vagyunk-e felnőttként kezelni a gyerekünket.

entrepreneur-593372_1920

 

Mit tehetünk, ha segíteni szeretnék a gyerekünknek, ha még nem tud kiröppenni? Vagy kezdőtőkét szeretne magának?

Mi, a húgommal egész kislány korunk óta sok feladatot kaptunk. Otthon lenni tizenéves korunk óta nem hotel volt, hanem munkamegosztás. Mert igenis, a gyerekeket nem kell kiszolgálni.  ( Na jó, az én 4 és 6 éves fiaimat még eléggé. 🙂 ) Kiválóan tudnak ám ők is takarítani, főzni, rendet rakni, bevásárolni – feltéve, ha megtanítjuk őket rá, és el is várjuk tőlük rendszeresen. Vagy megengedjük, hogy a konyhában garázdálkodjanak, ahogyan én már egész kislánykorom óta. 🙂

Az otthonlét egy idő után nem kell, hogy hotel legyen!

A gondot főleg abban látom, ha mondjuk az anya túlságosan ragaszkodik ahhoz a szülő – szerephez, amit annyira megszokott és ami olyan kiválóan kitöltötte eddig az életét.

Az például egy szuper megoldás, ha a gyerek által hazaadott pénzt a szülő (pedagógiai célzattal) elteszi, és aztán egy összegben beadja az első lakás árába. (Az is reális helyzet persze, hogy valóban szükség van a családi kasszának erre az összegre.) Én megtarthattam a keresetemet és ez lett az induló tőkém.

Ha egy dolgozó felnőtt elvárja, hogy felnőttként kezeljék, akkor ne is hagyja magát kiszolgálni! Én egy idő múlva már nem szerettem, ha helyettem megcsinálnak dolgokat, egyszerűen zavart.

reading-1142801_1920

A Mama Hotelnek előbb-utóbb be kell zárnia. Ha otthon lakik a gyerekünk, akkor is. Vége a kényeztetésnek.

A Mama Hotel akkor zár be, mikor mi szülők felismerjük, hogy felnőtt lett a gyerekünk. Mikor belátjuk, hogy megbízhatunk benne. Hogy a döntéseiért nem mi vagyunk a felelősek.

 

Ha tetszett a cikk, akkor nagyon köszönöm, ha megosztod. Vagy olvasgatsz még. Bekukkanthatsz az Írástól Lélekigre a Facebookon is, hátha tetszenek a cikkek, videók, hangulatok, amit ott találsz. Kellemes böngészést!

Mikor nem önszántamból búcsúzom

A mai szakadó eső tökéletesen szimbolizálja, hogy is indult a tanévkezdés. Nem azért, mert a nyári szünetet siratom, nehogy azt higgyétek, hogy megint itt egy telhetetlen tanár!  ( Na jó, egy kicsit azért az vagyok, de igyekszem titkolni.) Hanem mert néha nem akarok mindent elölről kezdeni.

 

 

rain-1558285_1920

Az új év sosem tabula rasa.

Az igazgató feladata biztosítani, hogy minden pedagógusnak meglegyen az óraszáma, ledolgozza azt a munkamennyiséget, amire szerződött. Így a tantárgyfelosztás bonyolult matematikai feladvány évről évre.

Most engem is utolért a változás: egy év után nem az osztályommal folytatom a közös munkát, hanem lekerülök a kicsikhez, akik még csak látásból ismerősek.

Még csak el se búcsúzhattunk. Az évnyitón fognak csodálkozni, hogy nem én megyek fel hozzájuk.

Persze nem nagy dolog. A tanár dolga mindenütt ugyanaz, nem? A gyerekek felnőnek, az osztályok cserélődnek, időnként változnak a szereplők.

board-106588_1280

Most mégis nagyon elkeseredtem. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert rugalmatlan vagyok. Nem azért, mert kényelmes lett volna a megszokott közegbe visszatérni: a második emeleti napfényes termembe, a jó kis gurulós székembe.

Hanem mert tovább szerettem volna vinni az osztályomat. Mert egy kicsit úgy érzem, hogy ők az enyémek.

Ahol sikerült bizalmat kiépítenem. Az én kis osztályomat szerettem volna még terelgetni. Mert ismerjük egymást. És ez kölcsönösen jó. (Legalábbis hiszek benne.)

Tudom, kihez mi a kulcs. Kit hogyan lehet a legjobban motiválni, irányítani – és megnyitni.

Most kezdhetem elölről az ismerkedést, a tapogatózást.

Tudom, miért vagyok csalódott. Miért vagyok feszült. Sőt, kicsit kedvetlen is. 

Nagyon sajnálom. Egyik pillanatról a másikra elveszíthetek egy csomó melegszívű, jó humorú, értelmes és nyitott kisembert. Olyan ez kicsit, mint egy szakítás.

És megtörténhet a pályafutásom alatt még elég sokszor, hogy nem fejezhetem be, amit elkezdtem.

Persze az iskola működésében nem mérvadóak az érzelmek. Ezt megértem, mégis nehéz elfogadni. Kiszolgáltatottnak érzem magam ebből a szempontból.

Tanári szemmel nagyon kevés egyetlen tanév.

 

boards-66462_1920

 

Hajrá 2016/17-es tanév, új erőt, új lendületet veszek, ígérem. Csak süssön ki végre a nap!

 

Ha tetszett a bejegyzés, akkor csatlakozz hozzánk a Facebookon, várunk!

7 dolog, amire a szoptatási nehézségek megtanítottak

Én azt hittem, a szoptatás a világ egyik legtermészetesebb dolga. A kicsikém megszületik, a tejelválasztás elindul. A baba jóllakik, és alszunk pár órát. Tévedtem. De mekkorát…

 

Minden annyira szépen indult. Tökéletes, egészséges kisfiú, feszülő mellek, eufória. Jól szopó baba, jó technika – lelkesítettek már a kórházban is (annak ellenére, hogy Ábel fogyni kezdett). A lassabb tejbelövellést a sürgősségi császárnak és a kórházi körülményeknek tudtam be. Majd otthon.

Az első éjszaka – igen, az egész – üvöltéssel telt.  Kétségbe estem. Az elkövetkezendő két hét számomra álomszerű foszlányok halmaza csak. A császársebem lassan gyógyult,  20 percnél többet egyhuzamban nem aludtam. A mellem begyulladt, kisebesedett. Rendületlenül szoptattam és fejtem.

Kérdeztem persze mindenkit, aki a témában szakértő lehet. A gyerekorvos szerint el ne aludjon cicin a gyerek, amint cuclizik, vegyem le a mellemről. A védőnő szerint van tejem, ez látható,  a sok sírás csakis annak tudható be, hogy a baba még visszavágyik a hasamba – az ölelgetés majd segít. A család szerint felesleges éjjel arra a 20 percre lefeküdnöm (40 perces szoptatás után), amíg újra ébred – helyette fejnem kell, különben nem lesz tejem. A La Leche Liga szerint minden nő tud szoptatni. A net szerint a gyógynövények, a sörízű (miért???) Karamalz majd segít. A nőgyogyi szerint meg homeopátiás bogyókra van szükség.

De a legfontosabb, amit  én vártam el magamtól: Anyuka vagyok, szoptatni fogok. Mert ez a természetes. Ez a jó. Mert ezt szeretném.

newborn-baby-990691_1280

A kép illusztráció.

Aztán az egyik fürdetés után  kevesebbet mutatott a mérleg. Másnaptól jött a mumus – a tápszer. Kifőzés, keverés, hűtés, etetés – és ekkor lakott jól először a kisbabám. A 3. hónapban pedig feladtam a küzdelmet a tejért.

A lelkiismeret-furdalás nem hagyott nyugodni, hogy én milyen szaranya vagyok. Aki nem veszi észre, hogy éhezik a babája. Aki nem tud hallgatni a szívére, az ösztöneire.

Szaranya, szaranya, szaranya.

A tápszerre való átállás egyúttal hatalmas könnyebbséget is jelentett. Kiszámíthatóságot, 3-4 órás alvásokat, nyugalmat, a hasfájás elmúlását.

De azért én nehezen bocsátottam meg magamnak. A gondolataim csak akörül időztek, mit rontottam el.

Nem tudom úgy szeretni a gyermekemet, ahogy szüksége van rá. Nem vagyok igazi Nő sem.

Ezek az érzések feszítettek – kimondatlanul persze. Valahogy túl lettem aztán ezen. Főképp a húgom segítségével, aki megnyugtatott: a szeretet így is áramlik, a szoptatás jelentősége csak most ilyen óriási a szememben.

peace-1290401_1920

A kép illusztráció

Elhatároztam, hogy a második babámat természetes úton szülöm meg – mert még mindig ragaszkodtam az elképzeléshez, hogy a lassú regenerálódás, a késői mellre helyezés és a császárra való felkészületlenségem lehetett az okozója, hogy nem szoptathattam. Az én pozitív szüléstörténetemet IDE KATTINTVA olvashatod.

Hálás vagyok, hogy egy komplikációmentes, gyors, természetes szülés után a kezemben tarthattam a második kisfiamat. Mindent megtettem, amit előre elhatároztam. Máté súlya ugyan nem csökkent, de hetekig stagnált. Gyorsan reagáltam: szoptatási tanácsadó segítségét kértem. Örökké hálás leszek a megnyugtató szavaiért, az empátiájáért!

Azt mondta, hogy bizony, a nők saját anyaságukba vetett hitét ingatja meg, mikor azt tapasztalják, hogy nem képesek táplálni – életben tartani – a gyereküket. Szoptatási tanácsadóként ő leginkább azoknak az anyáknak szeretne támaszt nyújtani, akik csak részben tudnak szoptatni. Mint most én. Akik nem sajnálják az időt a szoptatásra, fejésre (és vállalják az ezzel járó elváltozásokat, kezdeti kellemetlenségeket, szoptatós étrendet, baba hasfájást is) akkor sem, ha tápszeres kiegészítésre van szükség. Mert ők extra feladatot vállalnak – és a környezetük általában nem értékeli ezt.

Most már tudom, hogy nem gyengeség, nem fogyaték, hogy nincs elég tejem.

Igenis, én vagyok a szuperanya, mert végtelenül szeretem a gyerekeimet.

Hálás vagyok, hogy másodszorra átélhettem a szoptatás élményét! Átélhettem, milyen nyugtató dolog a babának-mamának a szoptatás, milyen tökéletes megoldás az esti ellazuláshoz, miközben minden étkezés után kellett még a kiegészítés. 13 hónapig élvezhettem ezt az állapotot, és boldog vagyok miatta!

Mit tanultam mindebből?

  • A szoptatás nem feltétele az azonnali és mély kötődésnek a babáddal.
  • A szoptatás nem csupán akarat kérdése.
  • Nem a tápszer az egyszerűbb megoldás, főleg nem hajnali 2-kor.
  • A tápszeres babák nem lesznek jobb alvók, kövérek és gyengébb immunrendszerűek.
  • A tápszer nem a lusta, kényelmes anyák megoldása.
  • A tápszer igenis életmentő! Ne legyen bűntudatod, ha bármilyen oknál fogva tápszerrel eteted a kicsidet!
  • És a legfontosabb: semmilyen hátrány nem éri a babádat, ha nem tudtál neki anyatejet adni!

 

http://1000tipp1000nap.hu/

 

Megosztanád a tapasztalataidat? Te is érezted magadat végtelenül kimerültnek, meg nem értettnek, nem elég jónak? Vagy csak beszélgetnél anyaságról, gyereknevelésről, önismeretről? Akkor csatlakozz az Írástól Lélekig Facebook oldalához, hogy együttérzésre találj.

Kisfiút vársz? Van számodra néhány szuper hírem!

Mindig is szerettem volna egy kislányt. Mikor az ultrahangon kiderült, hogy fiam lesz, először kicsit megijedtem. Mit fogok kezdeni vele? Hogy fogok egy fiúra hangolódni? Hogy tudok bekapcsolódni a fiús játékokba? Kivel fogok csajos cuccokat nézegetni?

 

Van néhány jó hírem azoknak, akik szintén fiús anyukák:

 

son-998655_1920

 

  1. Nem kell lemondanod a vásárlásról. A fiúk igazi kis pasik: elképesztően jó cuccokat lehet nekik venni. Csak győzz válogatni a vagány szerkók között!
  2. A fiúk lelkesen segítenek neked mindenben: cipekedésben, teregetésben, porszívózásban. Sőt, a konyhában is vállalják a piszkos munkát!  Hagyjuk őket kibontakozni, én azt mondom. 🙂

washing-dishes-1112077_1920

 

3. Tévhit, hogy a fiúk agresszívabbak a lányoknál. Csak mások az eszközeik…

fist-bump-933916_1920

 

4. Tapasztalatom szerint a fiúk egyértelműbbek, könnyebben megfejthetőek, célratörőbben kommunikálnak – így hamarabb túllendülnek a kortárs konfliktusokon.

5. A fiúk szívéhez a hasukon keresztül vezet az út. Ha nem tudsz megoldani egy problémát, nyomj a kezébe egy kiflit vagy ami a kezed ügyébe kerül. KÉSZ.

baby-84686_1920

 

6. A fiúk kevesebbet és rövidebb ideig sírnak. Legalábbis ha sérülésről van szó…

7. Egy fiút tökéletes lovaggá nevelhetsz. Egyetértesz vele, hogy egy anyának is van ebben legalább akkora szerepe, mint az apai mintának?

8. Egy fiúval valóban nem lehet vásárolgatni, nézelődni. Szerintem genetikusan kódolt, hogy alkalmatlanok rá. Cserébe viszont a legnagyobb rajondóid lesznek: szájtátva nézik, ahogy sminkelsz, imádnak simogatni és sosem felejtik elmondani neked, hogy Te vagy a világon a legszebb!

hearts-1455498_1920

 

 

Köszöntelek a fiús anyukák világában! Ha kimaradt valami a listáról, írd meg kommentben a bejegyzés alatt vagy a Facebookon, ahol anyukákkal beszélgethetsz mindenféléről.

Önismereti teszt: Mutasd az írásod, megmondom, milyen barát vagy!

Nahát, ez a Tanárnő eléggé szétszórt mostanában, újabban minden ebéd után alszik, egész nap csak eszik és jön-megy, közben meg majdnem kiment a fejéből, hogy a Grafosuli nem is tart nyári szünetet!  Még jó, hogy észbe kapott és gyorsan folytatja is a következő leckével. 🙂 Vedd elő az írásmintádat, ha nincs, akkor az Első leckében benne vannak az instrukciók (5 perc az egész). De ha van a közeledben olyan lap, amire firkantottál már pár sort, egy üzenetet vagy a bevásárlólistát, akkor most az is megteszi.

 

Milyen barát is vagy az írásod szerint?

 

man-1454744_1920

Semmi mást nem kell nézned, csak annyit, hogy a betűid mennyire kötöttek. Alapvetően úgy tanuljuk, hogy minden betűt egymáshoz kötünk, a ceruzát csak a szó végén emeljük fel, hogy utólag kitegyük az ékezeteket. Na mondjuk ezt aztán senki sem csinálja így.

Szóval nézd meg, hogy hány betűt is kötsz össze. Segítek:

Normál kötöttségű az írás, ha csak az ékezetek, áthúzások kitételekor (hosszabb szavakban pedig 3-4 betűnként) emelted fel a tollat. Jelentése:

  • jó logikai készség
  • az író személy jól mozog közösségben
  • képes mély, intim kapcsolatokat fenntartani
  • képes hosszútávú barátságokat ápolni
  • tud elhatárolódni és önálló lenni
  • nem életszükséglete a másokra való támaszkodás

hug-1434056_1920

Kötetlen az írás, ha feltűnően gyakran állnak külön a betűk, akár minden betű is állhat magában. Jelentése:

  • erős kontrolláltság
  • az író minden lépés után ellenőrzi a tevékenységét
  • elemző, részletekből építkező a gondolkodásmódja
  • igénye van az önállóságra
  • inkább magányos típus
  • az alkalmazkodás nem erőssége (vagy ha jól alkalmazkodik, akkor az sok energiát von el tőle)
  • nehezen enged közel másokat magához
  • bizalmatlan, bizonytalan
  • nehezen kötődik, kevés igaz barátja van

A kötött írás pedig épp az ellenkezője: Az író alig-alig emeli fel a tollat, még az ékezetek is bekötöttek, azaz a következő betűbe megy át a lendület. Jelentése:

  • az író egységben szereti látni a körülötte zajló eseményeket
  • igényli a kapcsolatokat
  • szüksége van a társaságra, visszajelzésre, elfogadásra
  • az önbizalma jelentős mértékben függ a külvilág visszajelzéseitől
  • a barátság fenntartása érdekében túlságosan is feladhatja önmagát
  • erősen kötődik
  • esetleg túlhajszolt, stresszes

És persze vannak apróságok, amiket csakis én tudhatok (hahaha, na jó, ez azért nem igaz, csak felvágok).  Elárulom, mi van akkor, amikor változó a kötöttség. Ilyenkor megnézem, melyik típus milyen arányban szerepel, melyik a hangsúlyosabb. Mindenesetre a változó kötöttségnél ingadozás van az igényben is: hol vágyik az elfogadásra és a szociális elfogadásra, hol pedig egyedüllétre van szüksége és nem akar alkalmazkodni.

Vagy mikor a betűk egymáshoz tapadnak, összeérnek, de úgy, hogy nincs köztük kötővonal, csak tollfelemelés után szorosan írta a következő elemet, akkor a kötöttség csak látszólagos. Ezek az illesztések vagy ragasztások. Ilyenkor az író csak a kötődés látszatát nyújtja, mert támaszra, bátorításra van szüksége. Bizonytalan, esetleg aggódik, nem mozog ügyesen szociális térben.

Találó volt? Van még kérdésed? Akkor írj nekem, csatlakozz hozzánk a Facebookon, ott is beszélgethetünk írásról, önismeretről, kapcsolatokról. Mindenesetre harmonikus, tartalmas baráti kapcsolatokat kívánok mindenkinek, mert vallom, hogy barátokkal teljes az élet!

Márai Sándor a barátságról

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!